Domján Gábor: A megfelelő mélység

Távolságot tart-e emlékeitől a lírai alany? Vagy olyan közelségben tartja magához őket, amelyben nincs már lehetőség eltitkolni, elfedni őket? A feldolgozás nem jó szó, azt sejteti, hogy valamit, ami megtörtént vagy elhangzott, mássá kell alakítanunk ahhoz, hogy elfogadhatóvá tegyük. Ezek a versek nem ezt teszik. Megkísérlik elfogadni a tapasztalatokat (legyenek akár közvetlenek vagy közvetettek) olyannak, amilyenek. Mindez nem zárja ki az önvallatást („Ha szerettük volna, talán itt marad. / Meghaladta erőnket? / Ellenkezett az elveinkkel? / Figyelmünket más kötötte le?”, A megfelelő mélység, 39. o.), sem a nyomozást (Találkozó, 49. o.). Emlékeink végül is olyanok, mint mi vagyunk és ahogy bánunk velük; annyira tudjuk őket elfogadni, mint amennyire önmagunkat is: mintha ezzel is számot vetnének a versek, ezért beszél magáról a lírai alany kendőzetlen vallomásossággal, bizalmas közvetlenséggel, olykor ironikusan: 

„Itt fogok elesni én

a Komarov utcában,

fél kiflivel a kezemben.”

(Itt fogok elesni, 63. o.)

A kötet számomra legizgalmasabb ciklusa a harmadik, melynek versei egy körzet lakóinak élettapasztalatát emelik belső tereikbe egy olyan megfigyelőre támaszkodva, aki a lehető legköznapibb, legegyszerűbb módon válik mindannyiuk életének részesévé, hozza-viszi emlékeiket, fájdalmaikat és reményeiket, néha talán kelletlenül, de a legtöbbször mégis önmagát fegyelmező küldetés- és hivatástudattal:

„Fáradt vagyok,

mint aki egész nap kukázott

és zsákmánya sovány.

Légy fürge – mormolom –,

mint nyugdíjas

a hátralékmentes házban,

s az utca felőli kaput is

csukd be magad után.

(A körzet, a lakók, meg a postás, 86. o.)

A költészetbe mint legvalóságosabb, leghitelesebb párbeszédbe vetett hitemet erősíti Domján Gábor kötete, amelyet ezúton ajánlok jó szívvel az olvasók figyelmébe.

Domján Gábor: A megfelelő mélység. Napkút Kiadó, Budapest, 2019