Magyar Miklós: Művészek és remekművek

Gimnáziumi művészettörténet-tanárom fogalmazta meg egy írásában körülbelül tíz évvel ezelőtt, hogy az emberiség megmentésének szempontjából nincs sürgetőbb a képzőművészetnél (sajnos a pontos helyet nem tudom megadni). Akkor meglepődve olvastam ezt a kijelentést; részben azért, mert akkoriban más, főként tudományos diszciplíná(ka)t helyeztem volna előbbre, ha fontossági sorrendet kellett volna köztük felállítani. Ma már másként látom a helyzetet, és bár úgy gondolom, hogy ebből a szempontból sem éri meg versenyeztetni az egyes tudományok és művészetek jelentőségét, megértem az egykori tanárom kijelentése mögötti motivációt. Ehhez a megértéshez jelentősen hozzájárult Magyar Miklós új könyve, mely gazdag képzőművészeti antológia, izgalmas művészettörténeti kalauz, és nem utolsósorban a szerző számára legkedvesebb műalkotások sokszínű albuma is. 

Hogy miben segíthet a képzőművészet az emberiség jobb belátásra bírásában, arra rögtön a kötet első, Barangolás a régmúltban című fejezete hívta fel a figyelmemet. Az emberiség bűnei miatt a világra szabadított özönvíz, Noé részegsége, vagy épp a megátalkodott és gőgös emberek haláltáncának művészeti ábrázolásai elgondolkodtatók lehetnek korunk ökológiai, erkölcsi és civilizációs válságaival kapcsolatban is, valamint tanulságos megvilágításba helyezik az Úr merengésének egy különös félmondatát Noé engesztelő áldozata láttán: „… mert az ember szívének indulata gonosz ifjúságától kezdve…” (21. o.). Jerome Bosch festményeiről jegyzi meg Umberto Eco, hogy leleplezik pszichénk sötét oldalát (52. o.), de állításának igazságtartalma nemcsak a festő Keresztvitel című képén, hanem a kötetben szintén tárgyalt számos haláltánc- és boszorkányábrázolás kapcsán is ellenőrizhető. Ami a különböző korok művészeit elgondolkodtatta, apokaliptikus vagy épp szürrealista látomásokra indította, az a mi figyelmünkre is számot tart; mintha kulturális örökségünk eme vizuális műremekei emlékeztetni akarnának az emberiség hibáira, egyszersmind mindenkori felelősségére.

A képzőművészeti alkotások által megfogalmazott kérdések és megjelenített krízisek vándortémaként kísérik az emberiség történetét, egészen a kortárs műalkotásokig. Magyar Miklós könyvében Tóth Ernő festményei és szobrai szolgáltatnak erre példát, bizonyítva, hogy képzőművészet, művelődéstörténet és szépirodalom hatékonyan segítik egymást képi kultúránk szimbólumainak és allegóriáinak értelmezésében. 

A kötet további fejezetei részletesebb betekintést nyújtanak többek között az impresszionizmus történetébe és legkiemelkedőbb festői (Monet, Renoir) sorsának, pályájának alakulásába; híres művészbarátságok és -szerelmek ébredésébe és tragédiájába, de például abba is, miként hatott az afrikai népek művészete Picasso festészetére.

A kötetben bemutatott műalkotásokról Magyar Miklós részletes leírásokat közöl; ezek hatására az olvasóban is feltámad az igény, hogy tüzetesebben megvizsgálja és megfejtse a képeket, vagy épp Magritte nyomán arra jusson, hogy minden festmény megfejthetetlen misztérium, és mint ilyen „…nem mást jelent, mint az ismeretlent.” (91. o.) A kötet szürrealista festményeit tanulmányozva született az a benyomásom, hogy ha előítéletmentesen vesszük szemügyre őket, tulajdonképpen bármely korszak és stílusirányzat festménye enigmatikussá válik; feltárul az „egyszerűbb” képek szimbólumgazdagsága és többrétűsége is: így segít értelmezni a modern a klasszikust, az absztrakt a kevésbé elvontat (és nem csak fordítva).

Szerb Antal jegyzi meg Száz vers című versantológiájában (Magvető Könyvkiadó, 1957), hogy milyen jó lenne, ha feléledne a régi hagyomány, és az olvasók „kapcsos albumaikba” másolnák ki a kötetekből kedvenc verseiket. Úgy érzem, hasonlóképp javunkra válna – ha Magyar Miklós példáját követve –, mi is készítenénk a magunk számára egy-egy személyes művészeti albumot (az internet és a sokféle digitális eszköz korában mi sem egyszerűbb), hiszen: „Ki tudja, mit tudsz megmenteni ezekben a szörnyű időkben, és ki tudja, mit tudsz megmenteni ifjúságodból, amely nem kevésbé szokott elnyargalni, mint rohanó időnk. De ha kedves verseid veled lesznek, nem maradsz üres kézzel üres ég alatt. Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg.” – írja Szerb Antal 1944-ben. Magyar Miklós könyve a remek bizonyíték arra, hogy érdemes hasonlóképp gondolnunk a képzőművészeti alkotásokra is. 

Magyar Miklós: Művészek és remekművek. Napkút Kiadó, Budapest, 2023