Szentirmai Mária: Folyóba hajló fa

Tavaly nyáron olvastam először Szentirmai Mária Folyóba hajló fa című verseskötetét, és mint már akkor is kiderült számomra, ezáltal meghívást fogadtam el egy hosszú és tartalmas sétára a Duna-parton. Már a gyaloglás első perceiben éreztem, hogy különleges dolgok történnek a könyv ártéri (liget)erdejében, és most, a kötet újraolvasásakor ugyanezt tapasztalom: a fák megfigyelik az alattuk járó embereket, érzéseiket, megtanulják a sorsukat; megértést kínálnak, sorsközösséget vállalnak velük: 

„Már tudom, milyen meghitt együttlét, 

mikor megadón tárod felém 

be nem gyógyult forradásaid.”

(38. o.)

Folyó, fa és ember egymásra találásából trialógus ébred, a szólamok hamar összefonódnak; megszűnik a távolság, a fák érzékenyen, tolakodás nélkül benövik gondolatainkat, a folyó emlékeket sodor elibénk. Egy idő után már úgy érezzük, nem mi, emberek, hanem a táj mesél, a táj emlékezik: 

„Alig kivehető pont 

a sziget és a part között. 

Ha elindulna a folyón, 

éppen itt kötne ki 

az a régi nap velem.”

(25. o.)

Könnyű azonosulni a folyóval és vidékével, történetei a lírai alany és az olvasó örökségévé válnak, aki, ha elég érzékeny, belátja és elfogadja a táj törvényszerűségeit:

„Tűröd, ahogy elönti az áradat

örökölt nyugalmadat, s némán

vigyázod az esőcseppet, ahogy lassan

végigcsorog testeden.”

(33.o.)

A tükörképét a vízben szemlélő lírai alany (akár a fa alakjában) az idő allegóriájává válik: 

„Tiszta és nyugodt voltál.

Előtted térdeltem szárnyaim vesztve.

Hulló hajszálaim csillogó

nyárfaszöszök felszíned tükrében.”

(61. o.)

Az idő és a folyó gazdagsága, kiegészülve a fák tapasztalataival, bölcsességével, még arra is képes, hogy megváltsa terheitől a séta második szakaszában fellelt, rég elfeledett Romokat:

„Nem érti, hogyan került rá

annyi förtelmes, hozzá nem illő drót,

kiálló szögek, harsány plakátok […]”

(70. o.)

„Megrázkódott a nedveit szívó idegen

meleg lüktetésétől, figyelte

lélegzésének ritmusát, s egy röpke

pillanatig úgy hitte, sajátját.”

(78. o.)

A séta harmadik, Visszafelé tartó szakaszában a fák és a romok szellemi öröksége a lírai alanyban él tovább, felidézve régi emlékeket és napvilágra segítve elhallgatott vallomásokat:

„Nem tudhattad, mégis uraltad álmaim,

langyosan, némán siklottál bőrömön,

fájt a kívánás, merülni el benned végleg.

Neved nem hagyta el ajkam,

csak mormoltam magamban,

Duna, gyerekkorom folyója.”

(97. o.)

Emberként szólni a folyóhoz, a fák nyelvén: ezt a különleges élményt jelenti számomra Szentirmai Mária kötete. A kiválogatott részletek természetesen nem adhatják vissza a könyvbéli séta gondolatfolyamát, azt minden olvasónak egyedül kell végigkövetnie.

Szentirmai Mária: Folyóba hajló fa. Napkút Kiadó, Budapest, 2018