Tavaly nyáron olvastam először Szentirmai Mária Folyóba hajló fa című verseskötetét, és mint már akkor is kiderült számomra, ezáltal meghívást fogadtam el egy hosszú és tartalmas sétára a Duna-parton. Már a gyaloglás első perceiben éreztem, hogy különleges dolgok történnek a könyv ártéri (liget)erdejében, és most, a kötet újraolvasásakor ugyanezt tapasztalom: a fák megfigyelik az alattuk járó embereket, érzéseiket, megtanulják a sorsukat; megértést kínálnak, sorsközösséget vállalnak velük:
„Már tudom, milyen meghitt együttlét,
mikor megadón tárod felém
be nem gyógyult forradásaid.”
(38. o.)
Folyó, fa és ember egymásra találásából trialógus ébred, a szólamok hamar összefonódnak; megszűnik a távolság, a fák érzékenyen, tolakodás nélkül benövik gondolatainkat, a folyó emlékeket sodor elibénk. Egy idő után már úgy érezzük, nem mi, emberek, hanem a táj mesél, a táj emlékezik:
„Alig kivehető pont
a sziget és a part között.
Ha elindulna a folyón,
éppen itt kötne ki
az a régi nap velem.”
(25. o.)
Könnyű azonosulni a folyóval és vidékével, történetei a lírai alany és az olvasó örökségévé válnak, aki, ha elég érzékeny, belátja és elfogadja a táj törvényszerűségeit:
„Tűröd, ahogy elönti az áradat
örökölt nyugalmadat, s némán
vigyázod az esőcseppet, ahogy lassan
végigcsorog testeden.”
(33.o.)
A tükörképét a vízben szemlélő lírai alany (akár a fa alakjában) az idő allegóriájává válik:
„Tiszta és nyugodt voltál.
Előtted térdeltem szárnyaim vesztve.
Hulló hajszálaim csillogó
nyárfaszöszök felszíned tükrében.”
(61. o.)
Az idő és a folyó gazdagsága, kiegészülve a fák tapasztalataival, bölcsességével, még arra is képes, hogy megváltsa terheitől a séta második szakaszában fellelt, rég elfeledett Romokat:
„Nem érti, hogyan került rá
annyi förtelmes, hozzá nem illő drót,
kiálló szögek, harsány plakátok […]”
(70. o.)
„Megrázkódott a nedveit szívó idegen
meleg lüktetésétől, figyelte
lélegzésének ritmusát, s egy röpke
pillanatig úgy hitte, sajátját.”
(78. o.)
A séta harmadik, Visszafelé tartó szakaszában a fák és a romok szellemi öröksége a lírai alanyban él tovább, felidézve régi emlékeket és napvilágra segítve elhallgatott vallomásokat:
„Nem tudhattad, mégis uraltad álmaim,
langyosan, némán siklottál bőrömön,
fájt a kívánás, merülni el benned végleg.
Neved nem hagyta el ajkam,
csak mormoltam magamban,
Duna, gyerekkorom folyója.”
(97. o.)
Emberként szólni a folyóhoz, a fák nyelvén: ezt a különleges élményt jelenti számomra Szentirmai Mária kötete. A kiválogatott részletek természetesen nem adhatják vissza a könyvbéli séta gondolatfolyamát, azt minden olvasónak egyedül kell végigkövetnie.
 |
| Szentirmai Mária: Folyóba hajló fa. Napkút Kiadó, Budapest, 2018 |
.png)
.png)
