Szabados Éva cikkét ajánlom a Győri Szalonból, ezúttal a Tehetséggondozó Műhely 2023/24. évfolyamának bemutatkozásáról közölt beszámolót. A fotókat Vas Balázs készítette. A cikk ezen a linken érhető el. A Műhely folyóirat könyvheti programján Bognár Levente, Farkas Hanna, Hadarics Fanni Borbála, Papffy Mihály és Póda Boglárka mutatkoztak be verseikkel.
Távolságot tart-e emlékeitől a lírai alany? Vagy olyan közelségben tartja magához őket, amelyben nincs már lehetőség eltitkolni, elfedni őket? A feldolgozás nem jó szó, azt sejteti, hogy valamit, ami megtörtént vagy elhangzott, mássá kell alakítanunk ahhoz, hogy elfogadhatóvá tegyük. Ezek a versek nem ezt teszik. Megkísérlik elfogadni a tapasztalatokat (legyenek akár közvetlenek vagy közvetettek) olyannak, amilyenek. Mindez nem zárja ki az önvallatást („Ha szerettük volna, talán itt marad. / Meghaladta erőnket? / Ellenkezett az elveinkkel? / Figyelmünket más kötötte le?”, A megfelelő mélység, 39. o.), sem a nyomozást (Találkozó, 49. o.). Emlékeink végül is olyanok, mint mi vagyunk és ahogy bánunk velük; annyira tudjuk őket elfogadni, mint amennyire önmagunkat is: mintha ezzel is számot vetnének a versek, ezért beszél magáról a lírai alany kendőzetlen vallomásossággal, bizalmas közvetlenséggel, olykor ironikusan:
„Itt fogok elesni én
a Komarov utcában,
fél kiflivel a kezemben.”
(Itt fogok elesni, 63. o.)
A kötet számomra legizgalmasabb ciklusa a harmadik, melynek versei egy körzet lakóinak élettapasztalatát emelik belső tereikbe egy olyan megfigyelőre támaszkodva, aki a lehető legköznapibb, legegyszerűbb módon válik mindannyiuk életének részesévé, hozza-viszi emlékeiket, fájdalmaikat és reményeiket, néha talán kelletlenül, de a legtöbbször mégis önmagát fegyelmező küldetés- és hivatástudattal:
„Fáradt vagyok,
mint aki egész nap kukázott
és zsákmánya sovány.
Légy fürge – mormolom –,
mint nyugdíjas
a hátralékmentes házban,
s az utca felőli kaput is
csukd be magad után.
(A körzet, a lakók, meg a postás, 86. o.)
A költészetbe mint legvalóságosabb, leghitelesebb párbeszédbe vetett hitemet erősíti Domján Gábor kötete, amelyet ezúton ajánlok jó szívvel az olvasók figyelmébe.
 |
| Domján Gábor: A megfelelő mélység. Napkút Kiadó, Budapest, 2019 |
Szabados Éva cikkét ajánlom a Győri Szalonból, amelyben részletesen beszámol Rádiócsend című új verseskötetem bemutatójáról, Szalai Zsolttal folytatott beszélgetésünkről. A cikk ezen a linken érhető el.
A Tiszatáj áprilisi lapszámát ajánlja, tematikus lapszemlében Enesey Diána a Szófán. A lapajánlóban Laczkó Sándor és Gyenge Zoltán szövegei mellett Frontátvonulás című versciklusomat is elemzi, mely Bakonyicum címen készülő harmadik verseskötetem részét képezi. A versciklus a Tiszatáj áprilisi számán kívül a Szófa felületén is olvasható a regisztrációt követően.
Enesey Diána elemzése itt olvasható: https://www.szofa.eu/iras/tavolsag-es-kozelseg
 |
| A piéta (Katzer/Juri-kereszt) Bakonyszücs határában, 2020 januárjában. "Sétánk az út végéig vezet, / majd körben haza. Leromlott / piéta áll a határban, mögötte / felhőt görget, napot terelget / a szél." (Részlet a Frontátvonulás című versből) |
Tavaly nyáron olvastam először Szentirmai Mária Folyóba hajló fa című verseskötetét, és mint már akkor is kiderült számomra, ezáltal meghívást fogadtam el egy hosszú és tartalmas sétára a Duna-parton. Már a gyaloglás első perceiben éreztem, hogy különleges dolgok történnek a könyv ártéri (liget)erdejében, és most, a kötet újraolvasásakor ugyanezt tapasztalom: a fák megfigyelik az alattuk járó embereket, érzéseiket, megtanulják a sorsukat; megértést kínálnak, sorsközösséget vállalnak velük:
„Már tudom, milyen meghitt együttlét,
mikor megadón tárod felém
be nem gyógyult forradásaid.”
(38. o.)
Folyó, fa és ember egymásra találásából trialógus ébred, a szólamok hamar összefonódnak; megszűnik a távolság, a fák érzékenyen, tolakodás nélkül benövik gondolatainkat, a folyó emlékeket sodor elibénk. Egy idő után már úgy érezzük, nem mi, emberek, hanem a táj mesél, a táj emlékezik:
„Alig kivehető pont
a sziget és a part között.
Ha elindulna a folyón,
éppen itt kötne ki
az a régi nap velem.”
(25. o.)
Könnyű azonosulni a folyóval és vidékével, történetei a lírai alany és az olvasó örökségévé válnak, aki, ha elég érzékeny, belátja és elfogadja a táj törvényszerűségeit:
„Tűröd, ahogy elönti az áradat
örökölt nyugalmadat, s némán
vigyázod az esőcseppet, ahogy lassan
végigcsorog testeden.”
(33.o.)
A tükörképét a vízben szemlélő lírai alany (akár a fa alakjában) az idő allegóriájává válik:
„Tiszta és nyugodt voltál.
Előtted térdeltem szárnyaim vesztve.
Hulló hajszálaim csillogó
nyárfaszöszök felszíned tükrében.”
(61. o.)
Az idő és a folyó gazdagsága, kiegészülve a fák tapasztalataival, bölcsességével, még arra is képes, hogy megváltsa terheitől a séta második szakaszában fellelt, rég elfeledett Romokat:
„Nem érti, hogyan került rá
annyi förtelmes, hozzá nem illő drót,
kiálló szögek, harsány plakátok […]”
(70. o.)
„Megrázkódott a nedveit szívó idegen
meleg lüktetésétől, figyelte
lélegzésének ritmusát, s egy röpke
pillanatig úgy hitte, sajátját.”
(78. o.)
A séta harmadik, Visszafelé tartó szakaszában a fák és a romok szellemi öröksége a lírai alanyban él tovább, felidézve régi emlékeket és napvilágra segítve elhallgatott vallomásokat:
„Nem tudhattad, mégis uraltad álmaim,
langyosan, némán siklottál bőrömön,
fájt a kívánás, merülni el benned végleg.
Neved nem hagyta el ajkam,
csak mormoltam magamban,
Duna, gyerekkorom folyója.”
(97. o.)
Emberként szólni a folyóhoz, a fák nyelvén: ezt a különleges élményt jelenti számomra Szentirmai Mária kötete. A kiválogatott részletek természetesen nem adhatják vissza a könyvbéli séta gondolatfolyamát, azt minden olvasónak egyedül kell végigkövetnie.
 |
| Szentirmai Mária: Folyóba hajló fa. Napkút Kiadó, Budapest, 2018 |
2024. június 15-én Győrben, a 95. Ünnepi Könyvhéten, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy könyvtárában Szalai Zsolt költővel, az Ambroozia folyóirat szerkesztőjvel mutattuk be Rádiócsend című új verseskötetemet, amely megrendelhető a Napkút Kiadó webshopjában, valamint személyesen is megvásárolható lesz, legközelebb június 22-én, a bakonyszücsi Hagyományőrző Falunapon, ahol szívesen dedikálom is a kötetet.
 |
| Fotó: Dr. Horváth Nóra |
 |
| Takács Nándor: Rádiócsend. Napkút Kiadó, Budapest, 2024 |
A Műhely folyóirat tisztelettel meghívja Önt, családját, barátait
2024. június 20-án 17:30-ra, az
(Ön)életrajz – (Ön)arckép
című tematikus lapszámának bemutatójára és a folyóiratban megjelent műalkotásokból nyíló kiállításra
a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy terme előtti Pódium Színpadra
(A Győri Nemzeti Színház [9022 Győr, Czuczor G. u. 7.] épületének IV. emeletén).
A Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola volt és jelenlegi diákjainak alkotásaiból nyílt kiállítást megnyitja:
Székely Zoltán – művészettörténész, a Rómer Múzeum igazgatója
A beszélgetés résztvevői:
Csendesné dr. Cseri Kinga – filozófus, egyetemi docens (SZE)
Dr. Szoboszlai-Kiss Katalin – filozófus, egyetemi docens (SZE)
Fekete Boglárka – képi ábrázolás szakos egyetemi hallgató (ELTE-SEK)
Nagy Zsófia – (Győri Tánc- és Képző., 13. évf., festő szak)
Pápai Miklós – festőművész, tanár (Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola)
Sarkadi Emőke – (Győri Tánc- és Képző., 10. évf., festő szak)
Szentirmai Mária – költő
Takács Nándor – költő, a Műhely szépirodalmi rovatának szerkesztője
Vass Álmos – (Győri Tánc- és Képző., 13. évf., festő szak)
Moderátor:
Dr. Horváth Nóra
filozófus, egyetemi docens (SZE), a Műhely főszerkesztője
45 éves a MŰHELY, és szeretné megérni a következő születésnapjait is, de ez most egyáltalán nem tűnik biztosnak…
A hazai kultúrafinanszírozás elszomorító állapota miatt folyóiratunk is nehéz helyzetbe került. Segíts, hogy túléljük az ínséges időket!
Ezen a bankszámlaszámon tudsz hozzájárulni a Műhely fennmaradásához:
Műhely Nonprofit Kft.
11737007-20563585-00000000
Hálásan köszönjük!
A Műhely szerkesztői
Gimnáziumi művészettörténet-tanárom fogalmazta meg egy írásában körülbelül tíz évvel ezelőtt, hogy az emberiség megmentésének szempontjából nincs sürgetőbb a képzőművészetnél (sajnos a pontos helyet nem tudom megadni). Akkor meglepődve olvastam ezt a kijelentést; részben azért, mert akkoriban más, főként tudományos diszciplíná(ka)t helyeztem volna előbbre, ha fontossági sorrendet kellett volna köztük felállítani. Ma már másként látom a helyzetet, és bár úgy gondolom, hogy ebből a szempontból sem éri meg versenyeztetni az egyes tudományok és művészetek jelentőségét, megértem az egykori tanárom kijelentése mögötti motivációt. Ehhez a megértéshez jelentősen hozzájárult Magyar Miklós új könyve, mely gazdag képzőművészeti antológia, izgalmas művészettörténeti kalauz, és nem utolsósorban a szerző számára legkedvesebb műalkotások sokszínű albuma is.
Hogy miben segíthet a képzőművészet az emberiség jobb belátásra bírásában, arra rögtön a kötet első, Barangolás a régmúltban című fejezete hívta fel a figyelmemet. Az emberiség bűnei miatt a világra szabadított özönvíz, Noé részegsége, vagy épp a megátalkodott és gőgös emberek haláltáncának művészeti ábrázolásai elgondolkodtatók lehetnek korunk ökológiai, erkölcsi és civilizációs válságaival kapcsolatban is, valamint tanulságos megvilágításba helyezik az Úr merengésének egy különös félmondatát Noé engesztelő áldozata láttán: „… mert az ember szívének indulata gonosz ifjúságától kezdve…” (21. o.). Jerome Bosch festményeiről jegyzi meg Umberto Eco, hogy leleplezik pszichénk sötét oldalát (52. o.), de állításának igazságtartalma nemcsak a festő Keresztvitel című képén, hanem a kötetben szintén tárgyalt számos haláltánc- és boszorkányábrázolás kapcsán is ellenőrizhető. Ami a különböző korok művészeit elgondolkodtatta, apokaliptikus vagy épp szürrealista látomásokra indította, az a mi figyelmünkre is számot tart; mintha kulturális örökségünk eme vizuális műremekei emlékeztetni akarnának az emberiség hibáira, egyszersmind mindenkori felelősségére.
A képzőművészeti alkotások által megfogalmazott kérdések és megjelenített krízisek vándortémaként kísérik az emberiség történetét, egészen a kortárs műalkotásokig. Magyar Miklós könyvében Tóth Ernő festményei és szobrai szolgáltatnak erre példát, bizonyítva, hogy képzőművészet, művelődéstörténet és szépirodalom hatékonyan segítik egymást képi kultúránk szimbólumainak és allegóriáinak értelmezésében.
A kötet további fejezetei részletesebb betekintést nyújtanak többek között az impresszionizmus történetébe és legkiemelkedőbb festői (Monet, Renoir) sorsának, pályájának alakulásába; híres művészbarátságok és -szerelmek ébredésébe és tragédiájába, de például abba is, miként hatott az afrikai népek művészete Picasso festészetére.
A kötetben bemutatott műalkotásokról Magyar Miklós részletes leírásokat közöl; ezek hatására az olvasóban is feltámad az igény, hogy tüzetesebben megvizsgálja és megfejtse a képeket, vagy épp Magritte nyomán arra jusson, hogy minden festmény megfejthetetlen misztérium, és mint ilyen „…nem mást jelent, mint az ismeretlent.” (91. o.) A kötet szürrealista festményeit tanulmányozva született az a benyomásom, hogy ha előítéletmentesen vesszük szemügyre őket, tulajdonképpen bármely korszak és stílusirányzat festménye enigmatikussá válik; feltárul az „egyszerűbb” képek szimbólumgazdagsága és többrétűsége is: így segít értelmezni a modern a klasszikust, az absztrakt a kevésbé elvontat (és nem csak fordítva).
Szerb Antal jegyzi meg Száz vers című versantológiájában (Magvető Könyvkiadó, 1957), hogy milyen jó lenne, ha feléledne a régi hagyomány, és az olvasók „kapcsos albumaikba” másolnák ki a kötetekből kedvenc verseiket. Úgy érzem, hasonlóképp javunkra válna – ha Magyar Miklós példáját követve –, mi is készítenénk a magunk számára egy-egy személyes művészeti albumot (az internet és a sokféle digitális eszköz korában mi sem egyszerűbb), hiszen: „Ki tudja, mit tudsz megmenteni ezekben a szörnyű időkben, és ki tudja, mit tudsz megmenteni ifjúságodból, amely nem kevésbé szokott elnyargalni, mint rohanó időnk. De ha kedves verseid veled lesznek, nem maradsz üres kézzel üres ég alatt. Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg.” – írja Szerb Antal 1944-ben. Magyar Miklós könyve a remek bizonyíték arra, hogy érdemes hasonlóképp gondolnunk a képzőművészeti alkotásokra is.
 |
| Magyar Miklós: Művészek és remekművek. Napkút Kiadó, Budapest, 2023 |
Gál Ferenc új kötetének olvasása közben újra és újra eltűnődtem vers és napló viszonyán. Hogyan ír – ha ír – naplót a költő? Mi szivárog át a naplóból a versekbe, s ha napló nincs, csak versek vannak, olvasható-e naplóként a versekből kibontakozó folytatásos történet? A Ház körüli munkákban számos jelét találjuk annak, hogy bizonyosfajta naplóval van dolgunk (lásd például a 27. és 29. oldal „beszámolóit”), ugyanakkor a versek lírai alanya határozottan távol tartja magát „a lélek rezdüléseiről felvett lajstrom”-októl (63. o.), e gesztus alapján pedig az lehet a következtetésünk, hogy a kötet nem naplóként, hanem sokkal inkább a mindennapi tapasztalatok mögé nézés költői kísérleteként határozza meg magát. Akárhogy is, a határozott hangú, kimért, egyszerre távolságtartó és nyílt szövegek hamar felcsigázzák az olvasó érdeklődését a „félvad völgylakó” (82. o.) megfigyelései és következtetései iránt, annál is inkább, hiszen a kötetben végig érezhető tartózkodás és visszahúzódás (vö. a borítóképpel is, mely A kérők lemészárlását ábrázoló vázakép felhasználásával készült) mellett a párbeszédre, vallomásra való nyitottság jelei is megmutatkoznak:
„[…] a postás robogója köhög
lejtmenetben. Behívhatnám
egy forró italra ebben az időben.
Beszéltethetném a jégbordákról és a szomszédokról
[…] Vagy egyszerűen bevallhatok neki
mindent.”
(50. o.)
Poétikai szempontból a kötet számomra legizgalmasabb részletei a versek keletkezésére vonatkoznak. Több helyütt olvashatunk cédulákról, melyek vélhetően a versek hívószavait („alapanyagát”) hivatottak rögzíteni; és a cseppkő érzékletes metaforájának hála arra is fény derül, hogyan épül fel a rögzített és/vagy véletlenül „beúszó” megfigyelésekből a vers:
„Ráolvasásnak beillő, hogy a motívumok
hozzánk hasonlóan vándorolnak,
a versek cseppkövekként nőnek.
Kilóg belőlük, hogy ezt az ásítást
még elfojthattam volna.”
(25. o.)
Ezek szerint a vers feljegyzések és megfigyelések bonyolult, ön-építő, véletlenszerű, mégis sajátos rendbe szerveződő, termékeny szekvenciája, melybe olykor nem várt, titokzatos építőanyagok is belopakodnak:
„Ezek csak madarak, felhőzet
és fények. Nincs közük az őskép
sulykolásához, amikor az árnyék
erőre kap, és kihagyások nélkül
uralja a gazdatestet.
[…] Azután újra bezárkózom,
és kávét darálok,
vagyis a körkörösségnél
és a recsegésnél kitartok,
csak immár sötét anyaggal van dolgom.”
(47. o.)
Számos további izgalmas felfedezés vár azokra azokra, akik felütik Gál Ferenc új verseskötetét, de ezeket már az olvasókra bízom.
 |
| Gál Ferenc: Ház körüli munkák. Prae Kiadó, Budapest, 2023 |
Gellén-Miklós Gábor új kötetében elkötelezett létértelmező lírával találkozunk. Feltáró munkája során a lírai alany bizalmába fogadja az olvasót, megosztja vele emlékeit és tapasztalatait, ugyanakkor visszatérő kétségeit, kételyeit is. A versek világa így már a mi világunk, melyben mindennek megvan a maga (mélyebb) értelme, jel-értéke, még akkor is, ha ez olykor elkerüli a figyelmünket. A kötet alapvető tapasztalatai közé tartozik az eltévedés, az elesettség és az elhanyagoltság. Ez a körülmény kivételes éleslátással ruházza fel a lírai alanyt, akinek szemlélődését az említett kedvezőtlen tapasztalatok ellenére is bizakodás hatja át:
„Kell lennie egy délelőttnek
vagy egy hosszúra nyúlt délutánnak
amikor véletlenül
helyükre kerülnek a dolgok.”
(34. o.).
A kötet egyik legfontosabb vállalkozása, hogy felkutassa és önmaga árnyékából előcsalogassa a rejtőzködő ént, hogy érvényt szerezzen szándékainak, hiszen tudható, hogy az
„Teljes pompájában itt van
ragyogni látszik,
de valahogy billeg, folyton kibillen,
mintha minden zsebében
egy-egy hatalmas biliárdgolyó lenne,
árnyékból lép fénybe, fényből árnyékba.”
(52. o.)
A Szálazódik szét verseiben hol a kiszámíthatatlanul telő jelenben, hol a múló időben, hol pedig épp a riasztó időtlenségben, egy véget nem érő főpróbán találjuk magunkat. Veszteglünk? Késlekedünk? Vagy épp most értettünk meg valamit? Ennek eldöntése már az olvasó feladata, akinek jó szívvel ajánlom Gellén-Miklós Gábor kimondottan érzékeny és figyelmes, mindenre felkészült verseskötetét.
 |
| Gellén-Miklós Gábor: Szálazódik szét. Napkút Kiadó, Budapest, 2022 |
Viktória Vörös kötetének versei a szellem szabadságának káprázatában és az Élet tiszteletének jegyében születtek. Ez a kettős erkölcsi hitvallás köti a szövegeket Babits szellemi örökségéhez, valamint a szerző antik mítoszok iránti lelkesedése, amire a kötet számos versében találunk bizonyítékot. Az Arcod kirajzolja a szelet érzékeny és érzékletes költészetet tár elénk, melynek "kutatási területe", megfigyelési spektruma a "Dióba zárt világ"-tól a tenger és a kozmosz végtelenségéig terjed, hirdetve, hogy a világ meglepetéseinek megtapasztalásához vándorútra kell lépni (akár Villon nyomában), mindig az utat kérve, "és nem az állomást" (36. o.). A Gyöngy-idő című vers zárlatával ajánlom a kötetet: "Ki gondolja / hogy a teljesség / nem ebben: / ezer és ezer részletben van" (86. o. )
 |
| Vörös Viktória: Arcod kirajzolja a szelet. Hét Krajcár Kiadó, Budapest, 2020 |
Ádám Tamás Hegyi beszédének szemlélődéseit és megállapításait egy régi, elhagyatott kertből hallom. A kötet versei teltek és gazdagok, de sokszor nyersek és kíméletlenek is, hiszen az életből veszik anyagukat. Retorikai szempontból mintha ugyanazon beszédfolyam darabjai volnának, melyek elhagyatott szobákból és udvarokból, elfeledett ösvényeken hangzanak fel. Céljuk, hogy feldolgozzák és megértsék a magányt, megbirkózzanak a veszteséggel és a múlttal, olykor a hatalom tekintélyelvűségével (Holdhal-ciklus) vagy épp a halál gondolatával. Eme „kerti breviárium” szemlélődései számolnak a visszafordíthatatlansággal, olykor a mulasztások jóvátehetetlenségével is, de nem nélkülözik a reményt és a konfliktusok tisztázhatóságába vetett hitet sem:
Puhuló bőröm
megkeményedik az erdő sötét kabátja
alatt. Átértékelem a kihagyott
bátorságpróbákat, az elmulasztott
bocsánatkéréseket. Megtalálom
magam, és az elveszetteket.
(Szobor a gyengeségnek, 11. o.)
 |
| Ádám Tamás: Hegyi beszéd. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2022 |
Czilczer Olga Más felületek című kötetében hétköznapi tapasztalatoktól gyermekkori emlékeken át kozmikus messzeségekbe érkezünk, hol „[…] a szárnyas űrbeszédnek / mintha ágról ágra / világról világra kellett jutnia / hogy átvergődve annyi éven / még elérjen / egy tenger ring a szavak idejében”. (Szavak ideje, 31. o.). A versek tagolása, a sortörések és soráthajlások meghökkentő játékai folyvást a szavak váratlan jelentéseivel ajándékoznak meg, a kötet prózaversei pedig olyan fantasztikus világokba kalauzolnak, melyek álomszerű logikája hamar fölfogható, ha átengedjük magunkat e lírai szövegek sodrásának. A Fa, ember, álom egy részletével ajánlom a kötetet:
Benépesítve a tér. De ami képpel népes, széllel szegé-
lyes. Lombja hull. Az ujjak is szabadjára engedve.
Mostantól az űr az úr. A sor megtörve, -szakítva. De
hisz ezen egy medve is átjuthat, egy vaddisznó, egy egész
konda. Maradtam volna apám kezén inkább.
Fa, ember, álom. Ki kinek a tenyerén?
(109. o.)
 |
| Czilczer Olga: Más felületek. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2021 |
Pátkai Tivadar novellafüzérében, a Nagyothalló angyalban közvetlen, barátságos elbeszélő fogad bizalmába, hogy beavasson gyermekkora jelentős emlékeibe, mulatságos vagy éppen szomorú epizódjaiba. Történetről történetre egyre szorosabban fonódnak egymásba az emberi sorsok; a megidézett falu lakói minden csökönyösségük és ellenségeskedésük ellenére tudják és érzik, hogy összetartoznak. Valaki titokban virághagymákat ültet, magokat szór szét a faluban, egy kisfiú pedig, aki mindent látni és érteni akar, helyettünk és a titokzatos angyal helyett is fülel:
„Elhagytam a Gáspár-házat, amikor füttyögést hallottam a Csuki-ér felől. Tudtam, ez nekem szól. Látni keveset láttam, a kéklő porhó közvetlenül előttem alig észrevehetően megvilágította ugyan az utat, én inkább a hang irányába igyekeztem.”
(30–31. o.)
 |
| Pátkai Tivadar: Nagyothalló angyal. AmbrooBook Kiadó, Győr, 2021 |
Bokros Judit első kötetének versei az ’én’ felfedezésére tesznek kísérletet. A szövegekben kibontakozó szelf-narratíva szerint a lírai alany nemcsak önmagát, hanem a világot, s az abban betöltött helyét is igyekszik elfogadni, megengedve, hogy bizonyos részletek és körülmények megfejthetetlenek maradnak. A Helyzetkép című vers soraival ajánlom a kötetet:
„Nézi a régi képeket,
mintha nem is ő lenne,
de tudja, hogy ő az.
Másként.
Akkor máshogy volt hiteles.
Nem cserélne.
Szereti, hogy ez mind
hozzá tartozik.”
(9. o.)
 |
| Bokros Judit: Felfedezés. Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2022 |
